Egyszer fent - egyszer lent

Igen, most egy ilyen ingatag korszakomat élem. Ma amúgy végig iszonyú jó kedvem volt, de így estére elkámpicsorodtam kicsit.

Utálok második lenni. Utálok pótlék lenni. Utálom mikor csak arra vagyok jó, hogy elővegyenek, ha nincs más. Ha nincs mondjuk az első ott. Utálom mikor le vagyok szarva. Utálom mikor pár szót, pár percet nem érek meg valakinek, aki amúgy fontos nekem. Utálok hinni és aztán pofára esni. Utálom, hogy hiszek egyáltalán a barátságban. Utálom, hogy optimista vagyok. Utálom, hogy ennyire komolyan is veszem ezeket az optimista nézeteket. Utálok ezek szerint élni. Utálom, hogy mégis így élek. Utálom, hogy erősnek kell tettetnem magam miközben kibaszottul gyenge vagyok. Utálom, hogy soha senkinek sem leszek annyira fontos, hogy akármilyen élethelyzetben ne feledkezzen meg rólam. Utálom, hogy olyanokért sírok akik nem sírnának értem. Utálom, hogy örökké valami hanyagolható fogalomként fogok élni mindenki fejében. Utálom, amiért ennyire kapaszkodok nemlétező emberi kapcsolatokba. Utálom hitegetni magam. Utálom, hogy ennek ellenére hitegetem magam. Utálom, hogy az erőfeszítéseim kudarcba fulladnak. Utálom, hogy magamra kellene erőszakolnom mások figyelmét, hogy megkapjam. Utálom, hogy ilyen érzékenyen érint az egész. Utálom, hogy nem tudom leszarni. Utálom, hogy másoknak ez ilyen könnyen megy. Utálom... Utálom... Utálom...
Utálom, hogy ennyire életképtelen vagyok.