Malkavian's Diary

Van valami egészen elkeserítő abban, hogy szombaton, hat órakor itt ülök a gép előtt, ugyan MSN-re be vagyok jelentkezve, de normális beszélgetést sehogy sem vagyok képes lebonyolítani senkivel. Sehol senki. Lelki értelemben is.
Most az ember azt várná, hogy mindjárt azon fogok keseregni, hogy "jajj nincs kapcsolatom/pasim" -megjegyzem még mindig szörnyen irritál a pasi/csávó kifejezés-, de ez a téma nálam nagyon magasról le van ejtve. Ha lesz, lesz; nem értem minek ez a felhajtás köré..
Na de hogy nincs ember akit felhívhatnék, vagy megdobhatnék SMS-sel, vagy hasonló. Nos, ez sokkal jobban aggaszt. Azaz lenne, de azt hiszem ez valami egyéni komplexus, hogy attól félek, esetleg zavarnám őket valamiben. Mindenkinek megvannak a saját problémái, és nem vagyok ostoba, nem gondolom, hogy a sajátjaim a legnagyobbak. Valamint nem akarom mások kedvét/boldogságát beárnyékolni az én magánéleti nyomorommal. Van, akiről tudom, hogy elmondhatom neki, hogy bármikor felhívhatom, bármilyen helyzetben. Azaz volt. Most pedig csak itt meresztem a seggem a gép előtt, mint valami 87'-es elfuserált, dagadt Barbie-baba milkapólóban és szépen magambafojtok mindent. Érdekes, hogy én, aki amúgy minden nagyképűséget figyelmen kívül hagyva nem bánok túl esetlenül a szavakkal, talán el sem tudnám mondani mi nyomja a szívem. Csak egy vállat szeretnék, egy ölelő kart, és egy megértő mosolyt. Hogy kisírhassam magam amiért ilyen szociális zsákutca vagyok. Hogy aztán felálhassak. Hogy aztán minden menjen tovább úgy, ahogy eddig.
Kicsit megrendült a hitem a barátságban a közelmúltban történtek miatt, ezért mostanság nem adom ki magam senkinek, és nem is engedek közel senkit. Holott szükségem van arra, hogy valakit megölelhessek ha baj van, vagy, hogy valaki bátorító szavakat öntsön belém, mert különben elveszettnek érzem magam. Ördögi kör nem igaz? Kell valaki olyan, akibe kapaszkodhatok, kell valaki, aki meghallgatja a hülyeségeimet, aki tolerálja ezeket, és aki hagyja magát szeretni.
Most pedig senki sincs. Ezt pedig magamnak köszönhetem, valószínűleg bennem van a hiba, ha most ott tartok, hogy egyedül maradtam szombaton, itthon, és volt időm belegondolni, hogy emberi kapcsolatok terén mennyire romokban állok. Ha nem játszanék már alapból, most biztosan azt mondanám hogy "végső elkeseredésemben még rászokok a szerepjátékra".
Egyébként mielőtt bárki azt gondolná, nem fogok ennyitől összetörni, azt hiszem ez ügyben már minden könnyemet elsírtam régen. Mégis, most olyan... sivár.
Hogyha még mindig meglenne az a szokásom, hogy a feszültséget, és elkeseredettséget csokoládéban vezessem le (tekintve, hogy a kellő mennyiség hála a télapónak adott is), most biztosan elhíznék.

"Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább
senki sincsen
viharon túl, szélcsenden innen..."