Szia Apa!
Remélem, még ha nyomokban is, emlékszel rám. Tudod elég sok idő telt el azóta, mióta nem láttalak. Talán nyolc, kilenc hónap? Sebaj az idő nem számít, én türelmes vagyok. Türelmesen várok rád. Mint ahogy vártam rád ezen a keddi napon is. Sokáig, az iskolám parkolójában. Úgy volt odajössz értem, és ennyi idő után végre hallhatom a hangod, és megnézhetlek magamnak, ha már erre nekem nincs túl sok lehetőségem. De nem jöttél. Én pedig csak álltam az esőben, átázott cipővel, kabáttal és vártalak. Néztem az autókat. Néztem mikor fordulsz be, és nézel ki az ablakon. Minden körszakállas középkorú férfiban téged láttalak. Sosem te voltál. Én pedig csak álltam, megszégyenülten, egyedül, a forgalmas parkolóban és arra gondoltam, hogy soha nem éreztem magam ilyen egyedül a világban. A legrosszabb, hogy reménykedtem. Sőt, bíztam benned, bíztam abban, hogy eljössz. Hogy hiányzom neked, mint ahogy te nekem.
Mesélni akartam volna. Magamról. Neked. Középiskolás lettem. Új barátokra tettem szert, új környezet, egy egészen más életérzés. Persze jó volt elmondani anyának. De jobb lett volna, ha te is ott vagy velünk. Csakhogy nem voltál. Tudod, annyi mindenről lemaradtál. Lemaradtál rólam. Mindezidáig azzal áltattam magam, hogy ismerlek, hiszen az édesapám vagy, de… valójában már nagyon régóta nem ismerem ezt az embert aki most vagy. És ez az ember nem akar engem megismerni. Ennek a személynek már nem tartozom az életéhez.
Beszélek hozzád, te pedig csak csendben ülsz. Hallgatod, ahogy beszélek, és nézel rám, azokkal a szemekkel, melyeket örököltem tőled. Ülsz, nézel, nézel, de nem szólsz egy szót sem. Mint egy elégedetlen néző, akinek nem tetszik az előadás.
Olyan keveset tudok rólad. Tudom, mikor születtél, mi a csillagjegyed, hogy szeretsz horgászni.
De mikor horgásztál utoljára? Még azt sem tudom milyen autód van. Mikor öleltél meg? Mikor hívtál utoljára duda-orrnak, vagy manónak? Mikor őszültél meg ennyire? Mikor lett az arcod ilyen időtől koptatott?
Mikor felejtettél el szeretni engem?
Őszinte szeretettel:
Lányod, Judit
2 megjegyzés:
Épp info órán ülök, és majdnem elsírtam magam, mert... ugyanez a helyzet. Szinte teljesen, csak annyi a különbség, hogy az én apám támogat- mondjuk így. De nem ismer... támogat egy ismeretlent, fogalma nincs, ki vagyok... csak én ezt nem merem neki megmondani, és nem is akarom. Rengeteg lehetősége lenne, hogy kérdezzen, hogy érdeklődjön, hogy megismerjen, de 19 évesen én már próbálkoztam elégszer, hogy ez megtörténjen. Hogy jobban megismerjen, de úgy tűnik, nem kíváncsi a lányára. Talán a lelkiismeretfurdalását próbálja azzal elhallgattatni, hogy pénzzel támogat. Mintha szeretetet lehetne venni...
...
Megjegyzés küldése