Lord Alfred Tennyson: Shalott asszonya

Csukási József fordítása (1882)

ELSŐ RÉSZ

A sík folyó mindkét felét
Rozs, árpaföld szegélyezék;
S a zöld vetéseket setét
Vonalban mély út metszi szét,
S a tornyos Camelotnak kerül.
Sok nép kijárt és nézte mind:
A liliom mint reszket, ing,
Halk szellő lebbenésekint
Shalott sziget körűl.

A nyárfa rezg, a fűz pihen,
Lágy esti szellő nesztelen
Játékot űz a sík vizen,
Mely a sziget körűl viszen,
S alább Camelotnak tart vala.
Négy szürke sáncz, négy őrtorony
Tekintget át a kertfalon;
Ott él magában, gazdagon
Shalott kisasszonya.

A sás mentén nagy, megrakott
Dereglyét sok ló vontat ott,
Selyem vitorlás csónakok
Nem kapnak ott egy jó napot,
Camelot iránt hajózva át.
Ki látta fönt köszönni őt?
Vagy ablakmélyedés előtt,
Ki látta, ismeré e nőt:
Shalott kisasszonyát?

A munkásnép, ha völgybe lent,
Reggel korán aratni ment;
Hallván a dalt, mely messze cseng,
Megállt, figyelt, míg elpihent
Camelot felé a méla dal;
S midőn holdfényes éjjelen,
Kepéztek árpaföldeken,
Egymásnak sugták csöndesen:
«Shalott tündére dall.»

MÁSODIK RÉSZ

Ott sző nappal, fon sötéttel
Bűvös kelmét gyöngyszegéllyel.
Halk szót halla egyszer éjjel:
Átok ver meg, ha lenézel
Még Camelotnak valaha!»
Nem érti, mit jelenthet ez,
Csak egyre sző, fon, köt, himez,
És minden búbajról letesz
Shalott kisasszonya.

Előtte függ a kék falon
Egy fényes nagy tükör, azon
Csodás árnyképek gazdagon
Vonulnak át egész napon
Camelotnak út-kanyarlatán.
Elcsillog messze a folyó,
Mogorva pórnép látható,
S piros ruhás, vásározó
Sok, sok shalotti lány.

Szép szűzek, karcsúk mint a nád,
Öszvéren utazó apát,
Pásztorfiúk, skarlát, granát
Szinű zekékban daliák
Tartottak sort Camelot felé.
S tükrében gyakran látta, hogy
Két-két levente vágtatott,
De egyre sem mondták: «az ott
Shalott kisasszonyáé!»

Mit tükre lapján észrevett,
Beszőtte mind a képeket:
A fáklyás gyászkiséretet,
Míg énekszóval léptetett
Camelotnak késő éjtszaka.
Egy boldog párt, a mint a hold
Világot rájok félve szórt.
«Megölnek még ez árnyak!» – szólt
Shalott kisasszonya.

HARMADIK RÉSZ

Egy nyíllövésre ugratott
A vár alatt el, s jelt adott;
Ha fényt dobott az ágbogok
Között a nap rácsillogott
Pánczélvasában Lanczelot.
Ősczímerében egy vitéz
Térdelve bájos hölgyre néz;
Fényétől csillámlott egész
Vidék, egész Shalott.

Kantárján, mint a holdas ég,
A tenger drágakő úgy ég.
Van csengetyű is rajt elég,
Hogy szinte csöng és bong a lég.
Camelot felé így vágtatott;
Dús hímü övkötőn elől
Ezüst kürt lógott, kétfelől
Kard, kopja, nyil csörgésitől
Viszhangozott Shalott.

Csotárja, rojtja színarany,
Rubin ragyog rózsáiban;
A nap tüzes sugáriban
Sisaknak, tollnak lángja van,
Camelot felé így vágtatott.
Mint néha éjjel megjelen
Egy hulló csillag, s hirtelen
Lefut az égről fényesen,
Úgy tündököl Shalott.

Sugárzott széles homloka
Villámlott méne patkaja,
Vállára omló dús haja
Önvert szelében leng vala,
Camelot felé így vágtatott.
Ha fön haladt, ha völgyben lent,
A nő tükrében megjelent;
Vígan dalolt, a merre ment
Vitéz sir Lancelot.

Eldobta dolgát, s hirtelen
Az ablak-mély előtt terem,
És nézte hosszan, nézte lenn,
Mint reng a liljom, s kényesen
A kócsag Camelotnak tova....
Mit szőtt, a szőnyeg szétszakadt,
A nagy tükör ketté hasadt,
Az átok immár rám szakadt!»
Sóhajt Shalott kisasszonya.

NEGYEDIK RÉSZ

Hűs őszi szél fú zordonan.
Az erdő puszta, lombtalan,
Kinlódik, zajlik a folyam,
Sebes eső csapdos, rohan
Camelotra le s zuhog tova.
Lement a partra' s ott alant
Egy sajkát lelt gazdátalant,
S ormára írta szótalan':
Shalott kisasszonya!»

Hűs zápor, szél csapkodta bár,
Prófétaként, ki látja már
A véget, mely reája vár,
Lemondó, néma arczczal áll,
S merően néz Camelotnak át.
S midőn az est nyugovóra szállt,
Eloldá mélán csónakát,
S vivé az ár odább, tovább,
Shalott kisasszonyát.

És szótlanul feküdt, fehér
Ruháját lengeté a szél,
Hullongott rája lomb, levél,
Így úszott hajh! a szörnyű éj
Ködében Camelotnak tova.
S midőn a földek közt, a fák
Alatt alább úszott, alább....
Elzöngte bús hattyú-dalát
Shalott kisasszonya.

Dalolt egy fájó éneket,
Mélát, borongót, édeset,
Míg vére hült, megdermedett,
Szemfénye elsötétedett
A mint Camelotnak fordula.
S midőn az ár hullámival,
Az első ház felé nyilal,
Elnémult végkép hajh! a dal,
S Shalott kisasszonya.

Őrtornyok, sánczok, kertfalak,
Erkélyek, karzatok alatt,
Mint fényes hófehér alak
Holtan vonult be; hallgatag
Fogadta Camelot városa.
Sok nép lepé a partokat,
Lord, úrinő, polgár, lovag,
Olvassa mind, kiváncsilag:
Shalott kisasszonya.

De vajki ő? A várba' fenn
Ürül, sötétül hirtelen,
A fényben úszó tánczterem,
S keresztet vet magára lenn
A sok cameloti dalia.
Megszólal Lancelot csöndesen:
Mi bájos arcz! Az Úr legyen
Kegyes! Nyugodjék csöndbe' lenn
Shalott kisasszonya!